|
A szoba szinte teljesen üres volt. Csak két kényelmes fotel törte meg a monoton rendet a maga tarkaságával. Ajtó vagy ablak nem volt a falakon, és az egyetlen fényforrás is csupán a mennyezet felől érkező csillagfény volt. A tökéletes csendet úgy tűnt semmi nem képes megtörni, ám mégis. A moccanatlan némaságot megtörve két csillag ereszkedett alá az égből. Egy csillagképhez tartoztak, együtt alkottak egy nagyobb egészet. Az egyik csillag a jobb, a másik a bal oldali fotel fölött állapodott meg, majd szemvillanásnyi idő alatt manifesztálódtak ember alakba.
Bár az arcvonásaik tökéletesen megegyeztek, a különbség köztük mégis egyértelműen észlelhető volt. A jobb oldali lány szelíd gondolkodásba mélyedt, míg a bal oldali gunyoros mosollyal az arcán tanulmányozta a másikat.
- Rettentően unalmas vagy Drenia! - sóhajtotta, de az arcáról a mosoly nem tűnt el.
A megszolított csak felnézett rá, és megvonta a vállát. Egy pillanatra a tekintete elidőzött a másik kíváncsiságtól és életkedvtől csillogó szemein, de ez a pillanat is hamar tovaillant, és ismét maga elé bámult.
- Nem értelek. Állítólag mi egy testen osztozunk, egy lélek két része vagyunk, mégis te unalmas és semmitmondó vagy, én meg... - elnevette magát, és rákacsintott a másikra.
- Ez csak azért lehet, mert a sok negatívumot amit a világ ad nekünk, csak én hordom a vállaimon Dantes.
- Mégis, amikor összecsap a hullám a fejed fölött, engem hívsz, hogy kimentselek. Nem mintha zavarna. - huzogatta a vállát.
- Ohh Dantes! Ha tudnád mennyire vágyom arra, hogy én legyek a háttérben, és te lehess kint! De...
- Mégis milyen de? - vágott a szavába, és kissé előre is dőlt ültében - Mégis KI gátolhat meg téged abban, hogy szabad döntést hozz?
- Te ezt nem értheted...
- De igenis értem. Gyáva nyúl vagy Drenia! És ez lesz a vesztünk. A tiéd is, de legfőbbképp az enyém.
- Sajnálom. Őszintén. - Drenia szeméből potyogtak a könnyek.
- Felesleges sajnálnod - lágyult meg Dantes hangja - nem mindenről te tehetsz. Jó, van amiről igen, de sokszor okoztam neked én is galibát. Meghát. Túl szigorú is vagyok veled nah. - felállt a helyéről, és elindult a másik felé - Csak ne bőgj már, mert azt nem bírom!
Drenia elmosolyodott, és hagyta, hogy Dantes ölelésében megnyugodjon. Egy pillanatra a kettőjük lényéből áradó fény összemosódott, és tündöklő ragyogássá erősödött. De ez a pillanat is elszállt, mint mindig.
- Inkább találd ki, hogy mit csináljunk közösen legközelebb. Ebben mindig jobb vagy. - mosolygott Dantes.
- Mi lenne, ha mostantól arra törekednénk, hogy egyenlő ideig legyél te kint, és én?
- Hmm. Kedvemre van ez az ötlet, de tudod ugye, hogy engem nem tolerálnak azok, akiknek te kedves vagy?
- Nekem te vagy a kedves, és veled vagyok boldog. Nélküled csak... tudod ahogy fogalmaztad, semmitmondó vagyok.
Dantes sóhajtott párat, és visszatért a foteléhez. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve áttolta nagy csikorgások közepette a fotelt Drenia mellé. Amint leült mellé, megjelent még négy másik fotel szembe velük. Hamarosan újabb csillagok ereszkedtek alá ugyanazon csillagképből. Szépen sorjában változtak emberré, és mire vége szakadt a jelenségnek, három lány, és egy fiú ült velük szemben. Mindegyik arcvonása hasonlított rájuk, de egyik személyisége sem volt fogható az övükéhez.
- Üdv néktek Drenia és Dantes Noire. - visszhangozták kórusba.
Dantes elhúzta a száját, biccentett egyet, és vissza fordult Dreniához.
- Látod? ŐK a semmitmondók. Legalábbis hozzánk képest.
Drenia végig nézett mind a négy alakon, és lassan bólintott. Ahogy a tekintete a többiekével találkozott, mindannyian lesütötték a szemüket. Dantes dacosan kihúzta magát.
- Bele gondolni is vicces, hogy ők is hozzánk tartoznak.
- Valóban. De én szeretem őket.
- Én is szeretem őket nincs ezzel gond. De azt remélem belátod, hogyha én nem lennék, akkor ezek már felzabálták volna a kis sérülékeny mivoltod.
Drenia megrázkódott a gondolattól is.
- Nézd a mohó epekedést a szemükben. Mindannyian olyanok akarnak lenni, mint te vagy én. - Dantes elgondolkodni látszott - ott kint a világban nem ismernek még erre gyógymódot?
- De - nézett rá Drenia - hipnózist alkalmaznak, és gyógyszereket meg terápiát. Hogy a végén csak egyedül legyek.
- Nem bírnád azt ki. Én sem, de te főleg nem.
- Ha meghalunk, vajon...
- NEM HALUNK MEG - ordította el magát Dantes, mire minden jelenlévő megugrott a helyén. - nem halunk meg... - tette hozzá csendesebben - szeretnéd, ha inkább elkergetném őket? - kérdezte szelíden Dreniától.
- Egy kicsit jól esne.
Dantes nem habozott, felállt a fotelből, és villogó szemmel megindult a másik négy felé. Azok ijedten felpattantak, és vissza iszkoltak a csillagok közé.
- Látod? - mosolyodott el ismét - Te meg én épp elegen vagyunk egy egésznek. Ezek csak a dekoráció. A dekorációnak meg nincs beleszólása a mi bulinkba - kacsintott a másikra.
Drenia szívből elmosolyodott, majd lassan felállt.
- Ideje indulnom Dantes. Van még dolgom ma. Elég sok.
- Menj csak! De igényt tartok a társaságodra, szóval ma veled megyek.
Drenia meglepve nézett Dantesre.
- Biztos, hogy készen állunk rá?
- Biztos. Hiszen nem először tesszük meg. Te csak lazíts, és takaríts, meg tevékenykedj amit akarsz, én meg addig felügyelem a gondolataidat. Kitalálok valami vicceset amit leírhatsz majd.
- Az remek lesz - mosolygott a lány.
Dantes és Drenia egyszerre tűntek el egy vakító villanással egybekötve. Csend telepedett a szobára az eltűnésük után. Nem látszott mozdulni semmi, mégis, a két fotel egyetlen apró ponton összenőtt. Ezen az apró ponton immár nem tarka vászon volt, hanem csillogó ezüst.
Ha valaki képes lett volna belépni ebbe a világba, a sötét szoba padlóján fentről észre vehetett volna egy cirádás feliratot. A por nem lepte be, és a csillagok fénye sem csillant rajta visssza. Így hát fekete mélységben állt ott időtlen idők óta a csillagkép neve: Noires.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Te most egy nem hétköznapi lány weblapján jársz. Ne várj tőlem normális dolgokat, ne várj tőlem semmit, én csak magamat adom. Ha tetszik tetszik, ha nem nem. Nem kívánok több embernek megfelelni.
